Nonprofit eseményedet te is ingyen feltöltheted!

Ingyenes feltöltéssel népszerűsítheted tevékenységedet.

Pierre Waline - Fotó: Kerületi Újság

Pierre Waline francia, nyugdíjas és talpig úriember. Legalább annyira szerelmese Budapestnek, mint hazája fővárosának, Párizsnak. A két metropoliszhoz fűződő szenvedélyes kapcsolatáról, a magyarokról alkotott véleményéről, az életéről hazánkban mesélt egy finom ebéd mellett - stílszerűen a francia Café Vian teraszán.

Pierre, hogy kerültél te egyáltalán Magyarországra?

1966-ban, 20 évesen jártam itt először. Akkor szerelmes voltam. Vonattal jöttem, és ahogy kisétáltam a Keleti pályaudvarról azonnal megtetszett a város. Nem tudom miért, inkább csak egy ösztönös érzés volt. Mint a kutya, aki megszagolja az embert és elfogadja, közel engedi magához. Azután dolgoztam is az országban többször, 72-ben egy kiadónál, majd 92-től 96-ig például. A feleségem is magyar volt, de elváltunk, ő most Párizsban él, én meg itt, a Nagymező utcában hét éve.

Mi tetszik annyira Budapestben, hogy ennyi időre magához tudott láncolni?

Azt hiszem, csak három város létezik, ahol szívesen laknék: Párizs, Pest és Madrid. Ez nem azt jelenti, hogy a többi nem szép, sőt (lásd Prágát, Bécset vagy Velencét), de ott nem laknék. Mégis, valami egy picit zavar itt. A boltokban a turistáknak szóló könyveken mindig ott van, hogy „a legszebb opera a világon”, vagy a „leggyönyörűbb város Európában ”, tehát mindenben a „leg”. Budapest szép város, sőt gyönyörű, de mégis nem mindig a legszebb vagy legjobb mindenben. Más is létezik. Ott van például a milánói Scala, a Fenice vagy a párizsi Opéra. Ez valami komplexus lehet az emberekben. Amit nagyon szeretek a városban, az a hangulata. Ez fogott meg már akkor, amikor kiléptem a Keleti pályaudvarról is.

Rendkívül kontrasztos a város - nézd, most itt ülünk ebben a szép vendéglőben, de ott áll szomorúan a sarkon egy romos ház. Kontrasztosak az épületek, de az emberek is, ahogy sétálsz az utcán. Minden. Néha kicsit már durván. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy szegény ember örököl egy kastélyt. Birtokolja, de nincs ereje fenntartani. Él ez a város. Itt bizony nem unatkozik az ember és ez nagyon tetszik nekem. Szerintem ez a nagy különbség Bécshez viszonyítva.

Ami az egyik nagy előnye még a városnak, az a kulturális élet. Nálunk Párizsban az Operába inkább akkor szerezhet jegyet az ember, ha protekciója van vagy ha órákig áll sorban, és akkor is nagyon drága. Itt ez nem így van. Nagyon jók a színházi előadások is. A Tótékat például már négyszer megnéztem. A Rómeó és Júlia is nagyon tetszett, mozgalmas volt a darab, remekül játszottak a fiatal színészek. Párizsban se rossz, de mégsem olyan magas színvonalú. Például itt a Rómeó és Júliában tényleg püfölték egymást a fiatalok a színpadon. Izgultam rajta! Nagyon jók szoktak lenni még a koncertek is a Művészetek Palotájában, vagy a Zeneakadémián.

Melyik várost szereted jobban, Párizst vagy Budapestet?

Ez a kérdés olyan, mint egy gyerektől megkérdezni, melyik szülőjét szereti jobban. Az aput vagy az anyut? Vagy hadd mondjam másképp: van egy szép, elegáns, szőke feleségem. Ez nekem Párizs. És van egy szeretőm, a fekete hajú démon, Budapest. Mindkettő kell nekem.
Párizs és Budapest egyébként sokban hasonlít. Az utcák meg a sugárutak például. Csak méreteikben mások. Errefelé kicsit, hogy is mondják… monumentalista volt az építész!

Mikor sikerült ilyen jól megtanulnod a nyelvet?

Miután először jártam itt 1966-ban, hazamentem és az egyetemen a saját magam szórakoztatására kezdtem el tanulni. 10 főből állt a csoportunk, így könnyebb volt, mint amilyen ma lenne. Szép a magyar nyelv, és megtanulható. Ma már nagyon sok külföldi jól beszél magyarul... Tanultam többek között lengyelt és oroszt is, de a lengyel volt számomra a legnehezebb.

Az itt eltöltött utóbbi hét évedben volt valami gondod a hivatali ügyek intézésével?

Különösebben nem. Csak az volt fura, mikor vért akartam adni, és valamiért nem engedték. Párizsban rendszeresen adtam vért, egészséges vagyok,  azonban itt mégsem engedték azzal az ürüggyel, hogy nincs „magyar”  tb-kártyám, s hogy nem szerepelek a „nyilvántartásban”! De nem tragédia, csak kár, hogy nem tudtam így segíteni.

Mik a tapasztalataid a budapesti közbiztonsággal kapcsolatban?

Nem volt problémám ezen a téren. Persze, zsebesek vannak itt is, mint mindenütt, de például este az utcán vagy a metróban Párizsban jobban félnék, mint itt. Magam miatt nem aggódom, de vannak hölgyismerőseim, egyedül mennek haza éjszakánként, őket mégis picit féltem. Mindig mondják, hogy „nyugodj meg Pierre, nem lesz semmi baj” és végül tényleg hazaérnek épségben. Párizsban a külváros nagyon veszélyes, míg itt Pesten a külkerületek szerintem csendesek, nyugodtak, gyakran biciklizem ezeken a környékeken is.

Milyennek látod a magyarokat? Változtak az emberek a hatvanas évek óta?

A 60-as illetve 70-es években még mindenki nagyon kedves volt hozzám, örültek nekem az emberek, mindig bámulva mondták „Ó, te francia vagy?” és mosolyogtak. Közvetlenek voltak, vendégszeretőek. Akkoriban persze ritkaság volt a külföldi az országban, pláne a francia, olyan ritkaság, mint a zsiráf az állatkertben.

A 90-es években még hasonló volt a helyzet, mára azonban ez megváltozott. Sok esetben, bár nem akarok általánosítani, úgy érzem, hogy nem túlságosan örülnek se a franciáknak, se senkinek. Mintha irigyek lennének kicsit az emberek. Látszik, hogy sokan rosszabbul élnek, ezért aztán a külföldiekkel több pénzt akarnak kifizettetni ugyanazokért a szolgáltatásokért, amikért egy magyar kevesebbet ad.

Más lett az emberek hozzáállása az élethez, csak azzal foglalkoznak, ami a sajátjuk. A társasházunkban javasoltam például, hogy a kukát ne a lépcsőházban tartsuk, mert nem szép, vigyük be az udvarra, de valamiért nem jó ez a szomszédoknak. Az egyik villanykörte egy vezetéken lóg, elég csúnya látvány. Mondtam, vegyünk rá valamit, hogy szebb legyen. Tegyük fel, vagyunk tizenhatan, négyezer forintért vennénk rá egy búrát, mindenkire csak 400 forint jutna, de ez sem kell nekik. Nem foglalkoznak a közös dolgokkal. Azt mondják: az állam nem mi vagyunk, a kormány nem mi vagyunk, a lépcsőház nem mi vagyunk.

Viszont, ami nagyon tetszik: minden évben, az augusztus 20-a hangulata és a tömeg a tűzijáték alatt. Mindenki nyugodt, együtt vannak az emberek, mosolyognak, és nem érzem azt a feszültséget, mint a többi napokon, mert hála Istennek csodálatos módon a politikusok nem nagyon folynak bele. Nagyon élveztem idén is, szép nap volt az! Ha csak mindig így lenne! (Maczkó Kitti)

A címlapról ajánljuk

  • 1
  • 2
  • 3

hirdetés

Könyvajánló

  • 1
  • 2